A kemencés lángos története:
Kezdetben a lángos langalló, kemencés lángos, lán
Kezdetben a lángos langalló, kemencés lángos, lángoskenyér néven vált ismertté. A lángost a magyar konyhában lágy kelt tésztából sütik lepényszerűséggé. A hagyomány szerint a kenyér tésztájából megmaradt darabokat sütés előtt kinyújtották majd a parázsra dobták és tejföllel fogyasztották. A konyhatechnika fejlődésével a parazsat felváltotta a zsír vagy az olaj, a tejfölt pedig az ezer más fajta, különlegesebbnél különlegesebb ízesítés. Mivel nagyon ízletes, hamar elterjedt a nép körében.
Nem csak Magyarországon (főleg az Alföldön), hanem a Romániában, Szerbiában, Ausztriában és Csehországban is elterjedt azóta. Az eredeti kenyérlángos 22-25 cm átmérőjű, kissé egyenlőtlen vastagságú (1-1,5 cm), többé-kevésbé kerek formájú, 250-300 g tömegű, sárgásbarna színűre sütött termék, illata, íze, mint a friss kenyéré. Állaga kívül ropogós, belseje puha.
Források szerint első írásos emléke kb. 1700-ból való, de története egészen a XIV. századig nyúlik vissza, amikor a kenyérfogyasztás kezdett általánossá válni. Természetesen ez azokra a régiókra volt jellemző ahol jól keleszthető búzalisztből sütöttek kenyeret. A paraszti háztartásokban kísérleteztek a különféle sütési módokkal. Sütötték káposzta- és karalábélevélen. A zöld levelek különleges ízt kölcsönöztek neki. Mivel a kenyérsütés nem volt mindennapos tevékenység, így a maradékból sütött lángos kitartott egészen a következő sütésig. A XIX. századtól ez a rendszer megváltozott, amikor megjelent a sörélesztő, amely megrövidítette a kelesztés idejét. A XIX. század végétől a zárt helyen, zsírral, később olajjal való technika lehetővé tette kereskedelmi célú árusítását. Készítése és egyszerűsége a gyorsétkeztetés feltételeihez kiválóan megfelel.
A lángost frissen, melegen jó fogyasztani.